Antal Mariann

Antal Mariann árvízről, imáról, és önkéntességről

Férjével együtt derékig gázolt a vízben, amely három éve egy nap alatt elöntötte Tolcsva települését. A kimerítő védekezés után önkéntesnek jelentkezett, a mentési munkálatok legfontosabb helyi támasza volt, részt vett a segélyprogramok koordinálásában. Amikor cselekedni kell.

„Sokat hallunk váratlan katasztrófákról, de ezek sokszor olyan messze vannak tőlünk, hogy nem is döbbenünk rá valódi súlyukra” – mondja Antal Mariann, majd elmeséli az anekdotát az emberről, egy kegyes imádkozóról, aki azt hitte, hogy Isten meghallgatta kéréseit, mert a város másik részét érte a katasztrófa, nem azt, ahol ő lakik. „Sokan vannak ezzel így, mint a történetben szereplő imádkozó. Jó néhány éve, a tolcsvai árvíznél, eszünkbe se jutott gondolkodni, cselekedni kellett. Barátainkkal mentünk és segítettünk, ahol tudtunk. Visszagondolva bámulatos hogy mindenki azt tette, amihez értett, olyan segítséget adott, amihez eszköze, tehetsége volt. A traktoros bele mert gázolni a nagy kerekeivel a vízbe, a helyi vállalkozó, aki homokot is tartott a telepén, kinyitott az éjszaka közepén. A tűzoltók profiként helyt álltak, mindenki egy emberként rakta a homokzsákokat.”

Odaadni az életet
„Az a nyár nekünk csak erről szólt – meséli Mariann. - Beleláttunk egy parányit abba a munkába, amiről laikusként fogalmunk sem volt. Észrevettük, hogy tisztelik egymást az emberek, és hogy mindent megtesznek azokért, akik bajban vannak. Számomra az önkéntesség nem azt jelenti, hogy minden előzmény nélkül jelentkezem valahol, hogy itt vagyok, önkéntes akarok lenni. Igaz sokan tesznek így, és persze ez is több mint a semmi. Talán kompenzálni szeretnének hiányosságokat, elmulasztott dolgokat. Ez is szép dolog. Nekem jobban tetszik, ha nem önkéntességről, hanem szolgálatról beszélünk, ez egy nagyon szép szó. Szolgálni azt jelenti, hogy odaadom az életem, az értékes tulajdonságaimat (ilyen mindenkinek van) Isten és az emberek szolgálatába. Ebben a szolgálatban tisztában kell lenni azzal, hogy soha nem attól fogjuk visszakapni a hálát és köszönetet, akinek adtuk, várni sem kell, de így teljes az ember élete. Én inkább így tekintek erre a munkára.”

Töltődni az emberi kincses ládákból
„Az ember azt hiszi, hogy a nagy dolgok tesznek nemessé, azokat kell jól és körültekintően teljesítenünk. Pedig az ember mindig az apró dolgokon bukik el, mint szeretethiány, önzőség, rátartiság, kapzsiság. Engem hálával tölt el, ha van olyan ember, aki megbízik bennem annyira, hogy elmondja a bánatát. Lelki kincsesládák és nem lelki szemetesládák vagyunk. A jó szándékú embert arról lehet megismerni, hogy a bajokat megismerve nem kihasználni akarja azokat, hanem segíteni igyekszik. Ezek a bizalmi kapcsolatok, az öröm könnycseppjei, a láthatatlan segítők öröme igenis fel tudja az embert tölteni erővel.”

Jó, hogy ma már nincs szükség mártírokra
Mariannak március 15-ről legelőször a kokárda jut eszébe és az, amit az emberek lélekben hordoznak. „Aztán, ha jobban belegondolok, az ember mély tisztelettel hajt fejet azok előtt, akik életüket adták hazánkért. Olyan jó, hogy ma már nincs szükség mártírokra.” A forradalom helyett ma más módszert javasol Mariann tömegek mozgósítására: „Azt szokták mondani, ha valakit meg akarunk tanítani hajózni, fel kell kelteni benne az olthatatlan vágyat a végtelen tenger után. Szolgálja ez a "Tisztelet a bátraknak" kiállítás ezt a vágyat a hazaszeretet, egymás megismerése és értékeink megtartása és felelevenítése után.”

Menü

Főoldal

Navigáció