Soháné Csóka Zita

Soháné Csóka Zita a katalizátorokról, az ötletek melletti kiállásról és a tápióbicskei csatáról

A kolontári általános iskola volt igazgatója, a kilencvenes évek elején létrehozott Kolontári Gyermekekért Alapítvány egyik vezetője. Öt évvel ezelőtt az iskolaablakból nézte végig, ahogy faluját elöntötte a vörösiszap.

Segített a tűzoltóknak evakuálni az iskolát, hazajuttatni a gyerekeket. Délután visszament a faluközpontba, polgárőrként részt vett a falu feltérképezésében, ott segített, ahol tudott. Ha kellett papírmunkát végzett, teát és kávét főzött, vagy éjszaka takarított. Az adományok érkezésekor koordinálta a szétosztást és közreműködött a falu kitelepítésében. A katasztrófa és az újrakezdés után Soháné Csóka Zita folytatta megkezdett munkáját a mindennapi kötelességei mellett, segítette a falunak és a gyerekeknek küldött adományok koordinálását. Közreműködött a falu életében történt több felújításban (sportpálya, játszótér) és egy felnőttekből álló kórus és egy táncos csoport létrehozásában, működtetésében.

Nem is volt bátor tett, amit én cselekedtem

A felkérést hallva hatalmasat dobbant a szíve – vallja be, - óriási megtiszteltetésnek érezte, hogy egyáltalán eszébe jutott valakinek. A felkérés után néhány órával, már arra gondolt, hogy nem is volt bátor tett, amit cselekedett, és biztos, hogy vannak nála sokkal bátrabb emberek is. A vörösiszap-katasztrófa idején való helytállására sosem gondolt úgy, mint különleges tettre, inkább azok közé tartozik, akik csak teszik a dolgukat. Azt mondja, csak egy pillanatig félt, amikor még folyt az iszap és nem lehetett tudni, hogy meddig emelkedik. Utána ez az érzés, a félelem, elmúlt.  Annyi tennivaló volt, hogy nem maradt idejük félni.

Kiállni ötleteink megvalósításáért

Zita szerint bátornak lenni nem jelent mást, mint vállalni az új gondolatokat, kipróbálni az új lehetőségeket, kiállni ötleteink megvalósításáért, nem megriadni a felmerülő akadályok láttán, hanem kitartani. Ugyanakkor úgy érzi, a család és a közösségi munka összehangolása legalább olyan kihívást jelent az életében. „Hogyan fogadtassam el otthon, hogy jó, amit teszek?”

A szeretet a katalizátor

A töltekezésről szóló kérdésünkre könnyen válaszol. A szeretet a katalizátor. „Mérhetetlen sok szeretetet kaptunk az vörösiszap-katasztrófa után. Tragédia volt, mégis fürödtünk a felénk áradó szeretetben. És ez a mai napig tart. Öt évvel az események után is gondolnak még ránk: a településre, a gyerekekre.”

Tíz év körüli gyerekekkel átélni a 48-as eseményeket

Ha azt mondom 48, akkor Zitának a kokárda jut először az eszébe. Az iskolában a negyedik osztályosaival éppen most tartanak a történelmi olvasmányok közül az 1848-49-es forradalom és szabadságharc történeteinél. A gyerekek tudják már a március 15-i eseményeket, helyszíneket. Megtanulták a Nemzeti dalt, drukkoltak Kossuthnak a honvédtoborzó körútján, Damjanich tábornoknak és Bem apó harcainak. A gyerekek nem értették Görgey fegyverletevési parancsát és megdöbbentek a szigorú büntetésen: százak meggyilkolásán, ezrek bebörtönzésén és sokak elbujdosásán. „Számomra mindig tanulságos 10 év körüli gyerekekkel átélni ezeket az eseményeket.”

A kokárda mellett Petőfi és a fiatalok jutnak az eszébe, azok, akik kirobbantották a forradalmat, akik nagyon akarták a változást. Mivel a kolontári iskola neve Táncsics Mihály Általános Iskola, így Táncsics is előkelő helyen van a példaképek között. Ami mégis összekapcsolja személyes élményeit és 1848-at, az nem más, mint az iszapömlés utáni tavasz, amikor a tápióbicskeiek meghívták a kolontári iskolásokat a "Tápióbicskei csatára", egy nagy történelmi játékra, melyet a falu határában zajlott győztes ütközet emlékére minden évben megrendezne.